Faust és a világ

                                        Írta:             

                              Lovag Anatole Hongrois                    

                                       Dráma.

                                                 Előszó

Az ember, amikor meglátja, Faust nevét, egy misztikus köd jelenik meg előtte. Legalábbis előttem. 1980-ban kezdtem el ezt a művet kézzel írni, körülbelül tíz oldalt írtam meg, és bizony, már egy kicsit megsárgultak a lapok. Majd 1992-ben folytattam és újra tíz oldal körüli lett a végeredmény, de ezt már írógéppel írtam tovább. Ma körülbelül huszonöt oldal van készen és 2019-et írunk, mint az adott korhoz viszonyítva ezt már komputerrel írom tovább. Most egy kicsit hasonlítsuk össze Goethe művével, aki írta a Faustot. Az én művemmel, de csak időrendi sorrendben. Goethe 1774-ben kezdte el a történetet és elkészült egy pár oldal a Faustból. Ezek után 16 év telt el művének az elkezdésétől. Majd 1790-ben fejezte be az Ős Faust remekművét. De 1797-ben újra elővette a Faustot, a művét, és elkészült az első része a Faustnak 1808-ban. Itt újra 11 év telt el az írása közt. A második részre megint várni kellett 8 évet, amit 1824-ben kezdett el és halála előtt 1832-ben fejezett be. Tehát, megszakításokkal körülbelül 42 év telt el, amíg megalkotta, befejezte művét. Itt figyelembe vesszük, nem csak ezt az egy művet írta ezen idő alatt. Összevetve az én „Faust és a világ” alkotásommal. Megszakításaimmal idáig az eltelt idő 39 év, vagyis Goethe műve 3 évvel tovább tartott, mint az enyém, 2019.-ig! Itt megjegyezném, nekem sem ez az egy művem készült el ez ideig. Tudjuk, Georgius Sabellicus Faustus junior bizonyítottan, élt a XV. és XVI. század végén. Paraszti családból származott, humanista műveltségre tett szert, egyetemre járt, orvostannal, kémiával és asztrológiával foglalkozott. Faust és Mephisto Több szemfényvesztés fűződött nevéhez, és ezért megvetették, felvilágosult kortársai gyűlölték, mert az áltudóskodásával veszélyeztette és lejáratta tekintélyüket. Sokan elítélték, hogy az ég és pokol erőit, belevonta csalásaiba. Amit gondoltak róla, Faust az ördöggel szövetkezett az élet minél teljesebb kiélvezése és megismerése céljából. Valóban ilyen volt Faust? Ez a művem egy kicsit rendhagyó, talán védelmembe vettem Faustot, vagy esetleg szeretném megmagyarázni azt az értelmet, amit ő követhetett. Nem tudom, ám a lényeg, ember volt, és csak annyi lehetett a bűne, hogy egy kicsit jobban és boldogabban szeretett volna élni, mint amit elvártak tőle, mint amit kiosztottak neki a sors által, abban a korban. Akkor milyen is volt Faust? Johann Wolfgang von Goethe

 Villámok, fényeteket kicsit halványabban eresszétek-e földre, mert egy gyermek most született s ne félemlítsétek meg már az első percben.

És te eső, halkabban és nyugodtabban ropjad táncodat, mert a sok sírástól úgyis sok könny folyt már el e bolygón.

Hiába minden, a villám nem csillapította vakító fényét, sőt, még borzalmas dörrenéssel is felhívta magára figyelmét.

S nézzék csak, az eső átváltott a jégre, mindenütt kopog, ahová csak el tud érni.

Talán figyelmezetés ez a világnak, vagy a gyermek sorsára?

Mi lesz véled te most született gyermek, ha már ily félelmet küldtek a születésedre.

Nem lehet a szemnek és a fülnek hinni, mit tett a gyermek, hisz neki nincs mit félni!

Az apróság két kis kezével játszik, nézi az ablakot, s amikor villámlik, felgügyög, felnevet, kezével mutatja a villámot.

A szél most kicsapja az ablakot, és besüvít a szobába, talán szellem ki körbe nézett e kicsiny szobában.

Hirtelen csend lett, az anya kiugrott az ágyból s gyorsan becsukta az ablakot, s remegve egy keresztet vetett.

Gyermeke felnevetett újra, mintha csak játék lenne neki az elemek harca.

Anyja hozzá lépett s aggódva figyelte a szép és okos gyermekét.

Szemében a félelem és a jövő gondjainak tüzei égtek. Felemelte gyermekét és beszélni kezdett hozzá, meggyötört hangjával mintha választ is várna tőle.

Anya: --Faust, miért nevetsz ezen az Isteni haragon. Nézd a fényt és hallgasd ezt a poklon túli háborút. Ne hívd ki magad ellen a sorsot, mert az magától is megtámad. Ha nem félsz tőle bizony életed keserű lesz, ha nem becsülöd meg az Isten e borzalmas haragját.—Kopogtak, az anya gyorsan visszahelyezte faragott bölcsőjébe szeretett gyermekét.

Az ajtóban megjelent Gerlach úr, nála nem volt kegyelem, ö a kény úr.

Az anya ijedten ugrott félre az ajtóból, és mélyen meghajolt.

Az úr kezét nyújtotta, s rögtön meg is kapta a neki járó hűség csókot, kegyetlen hideg kezére s mellé az üres bókot.

Lassan az anya felemelkedett, s szemét lesütve várta, hogy e gyermek atyja megszólítsa.

De az úr a bölcsőhöz lépett és ránézett a gyermekre.

Lassan megfordult és az anyával szembe fordulva, utálat és gyűlölet ült ki kegyetlen arcára.

Mély és parancshoz szokott hangjával imigyen szólt a remegő anyához.

Gerlach: -- Szolgám, addig maradhattok itt, míg a szád néma marad, nem kapsz több élelmet, mert, hogy fattyad van, nem érdemled meg. Egyszer mondtam neked, miért döntöttem így. De újra elmondom, azért mert ezt a fattyút a világra hoztad. Nagyon vigyázz hát, hogy haragomat ne ismerd meg. Azok a kisebb nézeteltérések, mik voltak részemről nem érdekes immár, és nem harag volt, csak bosszú, amit megérdemeltél, hiszen szolga vagy és nem ember, ezt vésd az eszedbe.—Gerlach úr az ajtóhoz ballagott fennkölten és büszkén.

Az anyához ért, végigmérte, utálata az anya ellen, lelkében még ott ég.

Nyújtotta a kezét, az anya megcsókolta meghajolva, és szemét lesütve, tartva, a földre szegezve.

Az úr kilépett a pici szobából, mit a nyomor és a félelem uralt.

Az anya becsukta az összeeszkábált ajtót, hol a szélnek nem kellett utat keresnie, mert a rések még elő is segítették a bejutást.

Bezárta az ajtót a remegő anya, és hangos zokogással az ágyra vetette magát.

Sokáig sírt, majd öntudatlanul szólásra nyílt, örökké néma szája.

Anya: --Ha egyszer a természet megáldott gyermekkel, mit csináljak ellene. Nem akartam gyermeket, még nem, fiatal vagyok, de az erőszaknak hogyan álljak ellen a nagy és erős férfinak, ki gyávaságát erejével firtatta. Gerlach, az én uram, ki segítséget ígért s hazugságot adott tüstént. Rám törte a zárt ajtót, s kegyetlen erőszakkal támadta meg testemet s ütleggel fejezte ki a jót. Hogyan álljak ellent a nyers erőnek mit kegyetlenség kísért. Nem tudom, mit tegyek, már nem tudom elviselni, ha továbbra is ezt az életet kell élnem. Hova tudok menni, hisz senkim sincsen, eldobtak mikor születtem, s aki felnevelt ő is már Isten szent kezében pihenget. Senki sem fogadna be egy fattyúval, kinek apja van, ám nem ismeri el, mert nem akarja.—Az anya felállt és gyermekéhez lépett, és fölé hajolva nézte.

Eltűnt szeméből és lelkéből az a bánat, mit a világ akasztott rá, a hálátlan.

Mosolygott szépfiú gyermekére, lelke is mosolygott, és olyan megnyugvást érzett, mint mikor virágot szed és illatával bódítja ön magát.

Megszólalt, gyermekéhez intézte szavait, szomorúan, ám gyengéden.

Anya: -- Faust, kicsi drága életem gyöngye, de sok éve már tűrtem és tűrök, és azt mondhatom néked, hogy továbbra is tűrnöm kell, érted, de így van ez rendjén. Majd ha felnősz, és remek ember leszel, talán jobb életed lesz, mint most nekem.—Az anya megtörülte könnyektől ázott szemét, mosolyát küldte gyermeke felé.

Felemelkedett, kezével végigsimította a betakart gyenge gyermeki testet s jó álmot kívánva lassan a saját ágyához ment.

Hatalmasat sóhajtva lefeküdt, a másnapot várta, talán jobb napra ébredve, kellemesebben élhetne. Sokáig hánykolódott, bántotta az életnek a rossz oldala, és kegyetlen fordulatai. Az idő nem volt kímélettel se emberre se másra, vitte a terhes és nyomorúságos életet. Faust is cseperedett, és megszokta, saját félelemét is, az apja állatias viselkedését.

Gerlach mindig agresszívebb lett, ahogyan idővel növögetett, az okosodó Faust már ezt megérezte. Nem bírta elviselni Gerlach, hogy a véréből való gyermeke, egy kicsi szeretetet is kapni szeretett volna. Anyját a gyermeknek, állandóan verte, vagy ha részeg volt, akkor megerőszakolta éjjel, nem nézve a kisgyermeket, aki mindig az összetákolt ágy alá kényszerült, s ott a pár órát végig sírta.

Faust betöltötte a tízedik évét is, okossága már elterjedt elég messzire.

Magyarázata a világról lehengerelte több, a tudománnyal foglalkozó tudóst is.

Magosan szárnyalt agya, hasonló korú társai agya felett, de sok ember agya felett is.

Ezt a lángelmét csodálta mindenki, míg apja elítélte, ha valaki megemlítette.

Gerlach apját nagyon dühítette, hogy ha valakivel találkozott, azonnal a szolgáló lány fiáról beszélgettek.

Senki sem tudta, hogy Faust az ő fia, megtiltotta az anyának, nehogy elmondja valakinek, mert akkor megöli a fattyújával együtt, ha a titok a házból kikerülne.

Faust egyik nap megismerkedett egy idős férfival, kinek tudása oly nagy volt, hogy a föld kevés hasonló tudású embert még nem hordott.

Nagyon sok könyv öntötte ki magából a tudás tárházát, és Faust szívta magába, mint papír a tentát.

A filozófiát tanulván, elkezdve a görögöktől, Aeneszidémosz-tól Arisztotelészen át a Eudémosz-ig.

Majd, a római: Arisztoklész, Olümpiodórosz és a kedvence, Rufus, és a két id-ifj, Seneca.

Nagyon szerette, Abraham bar Hijja héber filozófust, a csillagász, asztrológus, matematikus megállapításait és tudományos tanait.

Nagy figyelemmel szinte tömte magába a jogot, Servius és Bartolusnak a jogi irányelveit.

Az orvostudomány lenyűgözte, az emberi test ismerve, és annak gyógyítása korabeli gyógyszerekkel, kézrátétellel.

Hamar megtanulta a hippokratészi esküt latinul, mit már ismert, sőt perfekt is beszélte.

A teológiát már nem szerette annyira, itt látott lehetőséget az emberek megtévesztésére, kiaknázására és megfélemlítésére.

Még nem tudta tudatosan, ám érezte, ebben lesz valami lehetősége, valamikor életének esetleges bukásában vagy öregsége lefolyásában.

Sok vallási témájú könyvet elolvasott, de megmaradt a katolikus vallásnál, hisz ősei mind ezt követték és imádták.A katolikus szó egyetemeset jelent, és sok követője is ismertette az égi jelet mi már évezredekre visszatekintett.

Azért egyetemes, mert a katolikus egyházhoz bárki, bármilyen származású ember csatlakozhat, és itt van egy olyan lehetőség, amit megérzett, az emberi tudást lehet manipulálni Istennel és a hozzá tartozó magyarázattal, hamis imával.

Anyját féltette, ki oly szép és törékeny volt, mint egy istennő. Elég sokat volt távol anyjától, mert a könyvből a tudás, nagyon messzire volt tőle, hisz iskola bizony távol otthonától helyezkedett el.

Az idő is rágta kényszer rácsát, és Faust is belépett a tizennegyedik évébe, siettetve életének folyását.

Tudása hatalmassá növekedett, csodálója több volt, mint ellensége.

Anyjához érkezve, összeszorult szívvel nyitotta ki, a roskadozó kopott ajtót. Szegény asszony s anya, azonnal ugrott a koszos sarokba, hol leroskadt, Gerlachot várta ki kedves szóval sosem illette.

Amint meglátta szülött fiát azonnal szíve hangosan verte keskeny mellkasát.

Hozzá rohant, átölelte, megcsókolta arcát jobbról, s balról s már ültette is le ágyára.

Anya: -- Egyetlen fiam, életem értelme, méhemnek gyümölcse, mesélj, hogy megy sorod. A tudományokat hogyan viseled a messziségben. Boldog fiatal életed, milyen gondokkal küzd nap, mint nap.—Faust átölelte anyját, szíve szinte az ö szívének ritmusára reagált. Arcát, arcához érintve válaszolt.

Faust: -- Drága szülő anyám, jól vagyok, a tudományok eszik agyamat, de jóllakok az ismérveknek érzésével. De ne velem töltsük rövidke időnket, veled mi van édes, egyetlen anyám. Gerlach bánt még mindig, állati erejével, és embertelen ösztönével.—Az anya fia karjaiban enyhén megremegett, már a csupasz neve hallatán is félelem robbant testének minden porcikáján.

Faust észrevette anyja félelmét, megfogta kezét, megcsókolta, anyja meg akart szólalni, amikor dörömbölés zaja kavarta fel az éppen megülő csendet.

Majd ordítozás, mitől a félelem azonnal erőre kapva, verte vissza a kis szoba kopott fala.

Anyja felugrott az ágyról, szeméből eltűnt a fény, a félelem, mi előjött, a szép barna szelíd szemekben.

Az ordítozás nem akart szűnni, ám a dörömbölés sem.

Gerlach: -- Nyisd ki szolga, vadságomat akarom gyakorolni hitvány testeden, látni akarom félelemtől villámló szemedet, és remegő testedet.—Faust gyengéden szólt anyjára, aki ki akarta nyitni az ajtót, őrjöngő gazdája előtt, hogy eltűrje megszokott megaláztatását, amit már sok-sok éve elkövet ellene.

Faust: -- Drága anyám, ne nyisd ki ennek az ember állatnak az ajtót, had dörömböljön, majd megunja.—Anyja ijedten szakította félbe szeretett gyermekét.

Anya: -- Drága méhemnek gyümölcse, ne használj ily szavakat, hisz ez az apád, az ő véréből vagy. Engemet ne nézz, majd valahogyan átélem a látogatásait, hiszen már elég régóta gyakorlom vadságának támadásait.—Anyja már indult is az ajtóhoz, hogy kitárja az őrjöngő ura és gazdája előtt.

Faust felugrott, és anyja mellé pattant, és visszavezette az ágyra, a már minden izében remegő, anyát.

Betakarta egy takaróval, és leült melléje, figyelte a rossz összetákolt ajtót minden izében.

A dörömbölés nem szűnt meg, az ordítozás sem enyhült.

Hirtelen csend lett, és az ajtót elkezdte nagy erővel nyomni Gerlach az embertelen.

A rozsdás zár nem sokáig bírta, hatalmas reccsenéssel, kiszakadt a szú ette öreg fából, az ajtó félfájából.

Gerlach állt az ajtóban, arca fénylett az izzadtságtól, míg lelke az alkoholtól, pihegett felhevült teste, hadakozva a rosszal és az alkohollal.

Az ágyhoz támolygott, bal kezét ütésre emelte fel, hogy lecsapjon a félelemtől remegő asszony testére.

Faust felemelkedett, nézte ennek az ember állatnak macska szemét és vizslatta öreg, elkopott testét.

Felemelte Faust a jobb kezét és megfogta Gerlach lecsapni készülő bal kezét.

Mosolygott, majd Faust hangja a nyugalom és szeretet kísérőjeként csendült fel, mitől Gerlach meglepődött és dühös lett.

Faust: -- Mit keresel itt, te Istennek kiátkozott báránya, hogy mersz rátörni-e szent asszonyra, vigyázz magadra, mert átkom, ha meghallod, nem mossa le rólad senki sem, hatalmasabb vagyok, még Istennél is. Kérlek, menj innen és szálljál magadba, s ha ide be akarsz jönni, először, kérdezd meg az itt lakó asszonyt, aki az anyám, be teheted e nyomorult lábad-e szegény, de becsületes szentélybe. Sajnos, egy apa vagy, az apám, aki elvetemült ördögi fajzat. Vigyázz, nem bántalak, mert bennem van még becsület, nem úgy, mint benned, hol büdös és koszos víz csorog ereidben. Most pedig takarodj, ne akard, hogy segítsek. Bosszúra, ne merj gondolni, hogy anyámat kihajítod ebből a nagy házból, hisz évtizedekig itt élt, gyermeket adott neked, amit nem becsültél meg.—Gerlach ki akarta szabadítani Faust kezéből a karját, de nem sikerült.

Faust mosolygott, majd egy erőteljes lendülettel meglökte Gerlachot és a karját is elengedte mitől majdnem hanyatt esett.

Az alkoholtól pislogó férfi megbillent Faust lökésétől, nagy tágra nyílt szemel mustrálta Faustot.

Nézte a remegő nőt, kinek nem tudott most nyílásra nyílni a szája, meglepte fia bátorsága.

Ledöbbent fia viselkedésén, féltette, de ugyan akkor Gerlach, mint fiának az apját is védte.

Kicsi csend után azért csak megszólalt, halkan, de nyugodtan.

Anya: -- Drága egyetlen szülött fia, ne bántsd apádat…--Nem tudta folytatni, mert Faust mosolyogva szakította félbe.

Faust: -- Igen, drága anyám, értem én, de hosszú éveket vitt el az idő és ő, akit az apámnak kell tekintenem, de nem kell szeretnem, csak tisztelnem. Miket is tett velem és veled? Ennek végének kell lennie, hiszen semmi sem véges, és ez az ember állat, több rosszat tett az emberek ellen, mint esetleg Cézár népével. Ha van pokol, akkor most néz bennünket és lelkét elkárhozza ennek a bűnös embernek. Hald szavamat, te, aki nemzettél. Még egyszer nem mondom el, ha még egyszer anyámat sérelem éri, kezedtől vagy szádtól, utolsó lélegzetvételed volt a velem való találkozás azt kinálom és esküvel aláis firkálok. Most azonnal menjél ki ebből a szobából, hol sok könny folyt erőszakosságod miatt, menekülésre késztetve a boldogságot.—Faust intett Gerlachnak aki lassan megindult az összetört ajtó felé, megtörten és lelki sebzetten.

Majd megállt és hátra fordulva meg akart szólalni, Faust megelőzte, nem engedte beszélni.

Faust: -- Ne merj megszólalni, mert meg fogod bánni azonnal, amint kínjaidat érzed a testeden, mit én küldök rád, rögvest ha ellenkezni mer szád. Jó cselekeidhez tartozik, hogy enni adsz anyámnak az állandó napi robotja után, ha lehet jó cselekedetnek nevezni az állati munkát, amit reá szabsz még éjjel is, ha kedved szottyan rá. Most pedig, takarodjál erről a helyről, e szobának rejtekéből.—Gerlach elvánszorgott, még soha sem alázták meg, és főleg nem a saját házában.

De, most nem mert bosszúra gondolni, hiszen az idő már elrohant mellette és ez az asszony, a rabszolga segít neki, napi nyűgeiben.

Faust boldog volt, évek hosszú során át tűrte e férfi kegyetlenkedéseit, és most, meg tudta állítani, állandó agresszív kalandjait.

Faust édes anyja remegett, de ahogyan hallotta beszélni fiát, szinte kővé dermedt.

Majd mikor kiutasította a saját házának a szobájából, megijedt, az ájulás környékezte.

Szólalni akart, de hangja megbénult, a nem várt eseményt, még nem dolgozta fel.

Faust az imádott anyja mellé telepedett, megfogta a sokat dolgozott kezet és megcsókolta, majd így szólt halkan, kellemes hangján, gyermekien.

Faust: -- Drága anyám, nem kell már félned, melletted lesz ezek után és életedet szebbé teszem. Nem fogom engedni, hogy bántson ember s nem ember. Még itt maradok véled, de, nem sokáig, mert várnak a könyvek s a tudósok, agyam okosítására, tudására. De addig is, könyveket hordok haza és itt tanulok, míg Gerlach meg nem javul, és mint emberre tekint, reád.—Faust nézte anyja könnyes szemét.

Megsimogatta enyhén ősz haját, felemelkedett és mosolyogva folytatta, közben haját simogatta.

Faust: --Most pedig el kell mennem a professzoromhoz, ígértem neki a mai napomat, de elvette Gerlach. Sietek vissza, nem barátomnál alszok.—Megcsókolta anyja arcát és lassan kiment a szobából.

Anyja hosszan nézett utána, féltette, mint mikor megszületet, hiszen az anyai érzés sosem múlik el, míg él, ki szülte a gyermekét.

Az idő, ím, vitte perc terheit, igaz az évek lomhán, de azért pár év a múltban bizony rohanásnak tűnik.

Faust a huszadik évét is betöltötte, tudása hatalmassá dagasztotta elméjét.

Doktor lett és a gyógyításnak lett nagyszerű végzője, de mellé a tudományt is értette, mint tudósaink általában.

A csillagokat, filozófiát ismerte, mellé a teológiát is megszerette.

A vallást istennek tulajdonítva mélyedt az alvilág ismérvébe.

Jó nevű tanár lett, Isten kegyelmével, a tudományt, de főleg az orvos tudományt szerette okítani, és betegeket gyógyítani.

Gerlach megbékélt azzal az idővel, mi nem neki kedvezett, idősödött, és ezért elismerte Faustot fiának, de csak nyugalmi állapot lépett fel kettejük közt, de nem, mint apa fia szeretet hídja, átjárója közt.

Anyja örült, nem volt már verés, és erőszak, Gerlach félt a fiúi jognak gyakorlásától vele szemben, és ellene, mivel harcolt örök életében ez ellen.

Faust, amikor nem mímelte tudását, barátaival összejárt, és mint az ifjuk az időt, felelőtlenül múlatták, és a fiatal Faust sem volt kivétel.

Azon a napon, amikor élete átbillent arra a pontra, miről, sosem mert álmodni. Nézelődött.

Mesterlegények vitatkoztak merre is menjenek, de azért meggyőzték egymást nem a vadásztanya felé, hova sok más ember is igyekezvén, de azért voltak, kik a malom felé indultak.

Megegyeztek, jó sűrű sört a vármajorban mérnek.

A szolgáló lányok is beszélgettek mellettük, ők sem tudták hova is menjenek egy kis szórakozásra, ám a végén itt is meg tudtak egyezni, oda kell menni, hol, sok az ifjú s lehet válogatni.

És a diákok, kik hangjukkal nem csak a figyelmet hívták fel magukra, de mosolyt is csaltak az embereknek arcára, főleg mikor meglátták a két szép szolgáló lányt.

Diák: --Nézd, micsoda két szépség álldogál valamire várva, de remélhetőleg nem férfiakra. Jó lenne elkísérni őket és udvarolni néhány órát nékik.—A szolgáló lányok is észrevették a két ifjú diákot, egymásra néztek és halkan meg is jegyezte a kisebbik, de a csúnyábbacska.

Lány: --Ezt a két deákot nem tudom becsülni, szolgálók után futkosnak, pedig nékik más lányok járnának. Talán alamusziak, kik nem buták, csak félnek a fehérnép szájától.—Majd hangosan nevettek.

A diákok hátat fordítottak a két szép szolgálónak, érezték, róluk van szó és nem is valami dicséret. Az egyik megfogta társa karját majd a távolba mutatva, már mondta is, nem valami halkan.

Diák: --Nézd csak, azokat a lányokat, ismerem az egyiket, nem olyan messzire lakik tőlem, a szomszédom is lehetne. Micsoda nők, az öltözetük, a ruhájuk jó ízlésre vall. Menjünk utánuk, talán, a szerencse még nem szalajtott el bennünket.—Már mentek is tovább, Faust mosolyogva követte egy darabig szemével a két diákot.

Egy koldus került elibe, meglátta, elmosolyodott, és mielőtt megszólalhatott volna már meg is előzte.

Koldus: --Doktor, ma szép napunk van az ünnepre, áldja meg az Isten, onnan fentről és ahol van, itt nálunk. Sok embert megment, de sok nem érdemli meg, csak a halál öklét.—Faust a zsebébe nyúlt és némi pénzt vett ki és azt a koldus elibe szórta.

Nem szólt hozzá, minek, itt nem a szó, az emberség, mi szerepet játszik.

Nézte a hömpölygő tömeget, emberek beszélgettek, a hajókról, a múltról és mindenről mit ember csak lát és hall.

Öregasszony tűnt fel előtte, ki vigyorogva jő mindig közelebb és közelebb. Hirtelen fiatal polgárleányok tűnnek elő, és az öregasszony már mondá is.

Öregasszony: -- Micsoda fiatal és ifjú lányok, jertek, mondok én nektek nagyon sok jót és szépet, csak bízzatok bennem, még ha nem is válik be, mit jövendölök néktek.—A fiatal lányok amint észlelik, azonnal sietősen, szinte futva, oldalazva menekülnek előle.

De mondják elég hangosan, lehetetlen nem meghallani, hogyan szakította el párjuktól e banya, nem is oly régen.

Faust megcsóválta fejét.

Majd katonák mentek el mellette, nagy és hangos dicsekvő szavaikkal.

Hősi bátorság mi körül fonta őket, élet és halál szavak röpködtek körülöttük és fogták közre.

De azért a lányok, minden harcot, halált feledtetve vélük, mosolyt és férfiasságot hoznak elő e vitéz lelkekből, és csodálatos érzésekkel és szavakkal adják át őket, a csodás fehérnépeknek.

Faust meglátta Wagnert ki unalmasan jött vele szemben.

Egymáshoz értek és a szokásos üdvözlések után Faust belekezdett szavainak özönébe.

Faust: -- Hol s merre jártál, későn találkoztunk, pedig a koránlét sok örömöt okoz. Nézd, a telet elzavarta a tavasz hírnöke. Igaz néha vissza akar térni, s ilyenkor festi hófehérre a mezőt, és a tájat. De a meleg szellő nem sok lehetőséget ad az öreg és elnyűtt télnek, a megmaradásra. Menj fel a hegyre, nézz le a városra, és csodálkozz a táj e csodás látványában. Nézd a folyót, ledobta magáról jégpáncélját, és habzó csobogó vizét csillogtatja, élőlények felé. És nézd, Wagner, a nép, nagyja és kicsinyei, micsoda boldog zsivajt küldenek égnek és földnek, a tavasz megérkezését ünnepelve.—Faust egy hatalmasat szívott a friss tavaszi szellőből.

Wagner érdekesen végig nézett barátján, mintegy vizsgálva, mi is történhetett barátjával, ki ily nagy, és fülbemászó mondatokat használ, ideje korán. Csodálkozó hangját nem is titkolta ezeket halván.

Wagner: -- Faust, tudod, nem vagyok természetnek imádója, de ott jól érzem magam, hol lányok csicseregnek, torkok hangja szól az énekektől, hol húrok pengnek, és a táncot járják idősek és fiatalok. Ez az én világom, de nem az erőszak és a meghatottság, a világ létezésének és légzésének nem keresése.—Faust elnevette magát, igen, ez Wagner, kit csak az élet nyüzsgése hevít és éli a mát.

Zenét hallanak, szinte minden polgár, ember táncot jár.

Megjátszott harag a lányok szemében, de inkább csak maguk kelletése a fiúknak, kik ezt ismerik, és szívdobogva játsszák tovább, e női szenvedélyt. Vonók és húrok mellé dobok hangjai szállnak az éteren át, a fülbe, majd onnan a szívekre szállva, találnak rá.

Boldog a polgár, a tavasz kecsegtet melegével, szerelmet szít a fiatal szívekbe, időseknek ád még, meghosszabbított nyavalyával teli öregséget. Az egyik öreg paraszt fogta meg Faust könyökét, és elfáradt hangján szólt, öregesen, ám könnyedén.

Öreg paraszt: -- Köszönjük önnek doktor, hogy a népet megtiszteli jelenlétével. Büszkék vagyunk tudására és gyógyítására. Ihol-e korsó, hörpintse ki egy szuszra, szívből adjuk, a mi egyszerű, doktorunknak.—Faust megfogta a korsót, jól esett e nép kedves szava, majd megemelvén így szólalt meg hangosan.

Faust:  -- Most pedig igyunk az itt jelenlévőkre, és azokra, kik okuknál fogva, nem lehetnek jelen.—Faust megemelte a korsót és egy szuszra kiitta, majd az üres korsót visszaadta annak, kitől a telit kapta.

Közben a népkörbe fogta.

Wagnernek nem tetszett, hisz itt csak parasztok és idős emberek sokasága gyülemlett.

Hol vannak a fiatal lányok, a menyecskék, kiket szeretne már látni, és udvarolni az esti fénynél.

Az öreg paraszt nem hagyja békén, beszéde folyik, mint víz, a pataknak szélén.

Öreg paraszt: -- Doktor, az Isten megáldja, sok jót kívánunk, mind ki nyavalyájával önhöz fordulunk.—Majd felharsan sok torokból, a kiáltás, éljen a doktor, ki megváltoztatja a sorsot.

Faust és Wagner végre tovább tudott menni, míg Faust csak úgy mormogva, ahogyan magát kifejezi.

Faust: -- Tegyétek csak a tiszteletet az előtt, ki titeket gyógyít, ott fent biz, az Isteni erőt ki benneteket gyámolit.—Lassan haladtak, Wagner egyszerre csak megszólalt, szavai csak úgy jöttek, ám szívből és nem észből.

Wagner: -- Faust, micsoda örömmámorban fürdik a nép, hogy közéjük érkeztél. Tudásodat fényezik, ami anélkül is csillog. Mily tiszteletet adnak néked, abbahagyták a táncot, a zenét is hagyták, míg te beszéltél. Csodálatom hatalmas feléd, és köszönöm, hogy ismerhetlek, mint legnagyobb férfiút e város falain belül.—Faust legyintett, mosolyogva válaszolt.

Faust: -- Wagner, teszem a dolgom, az embereken segítek, míg azt megengedik, ők a nép.—Kicsi csend lett majd folytatta.

Faust: -- Nem sok idő teltével, megérkezünk a nagy szikla kövekig, ott aztán pihenőt teszünk és beszélgethetünk. Érzésem szerint apámat nem kell említenem, hisz rossz ember, tőle semmit sem tanultam. Durva, mint a csiszolatlan kő. Titkolja, fiát pedig a büszkesége éltét tenné jobbá. De most nyugton van, mert öregsége támadta testét, és roggyanttá is tette amúgy is rossz lelkét.—Wagner nézte a földet majd imigyen szólalt meg.

Wagner: -- Tudom a bölcsességet és a tudást nem apádtól tanultad, Faust, te maga voltál a fény, ki tudásodat gyarapítottad.—Faust legyintett, majd elgondolkozva nyitotta ki száját.

Faust: -- Ne erről beszélgessünk, emberi kötelességemet teljesítem gyarló életemnek. Mint tudjuk, a lelki szegények gazdagok ám boldogtalanok, de a lelki gazdagok szegények ám boldogok, és hogy hova tartozok, arra még nincs válasz és ezért kerülnek a gondolatok. De most éljünk a szépnek, a nap mily érdekesen világítja be a házakat a dombtetőn. Nézd a folyót, ezernyi szikra gyúlt a nap fényének áradásától. A sok madár gondtalanul fészkére hordja a boldogságnak fű szálait és a fáknak piciny ágait. Szeretnék most a levegőbe emelkedni, a vágyamat szétkürtölni, ordítva a világnak hírül adni, a világ is szép, csak élni kell benne, még akkor is, ha szenvedve tologatjuk, ránk szabott sorsát.—Faust átszellemült arccal nézte a távolt, s abban a gyönyörű tájat, mit halvány köd fonat font körül, igézve az ott élni akarási vágyat.

Wagner nézte barátját, nem volt meghatva a természet ilyetén látványától, meg is jegyezte, nem meglepve barátja szavától.

Wagner: -- Erdőt, mezőt bejártam e környéken, ám nem sok idő eltelvén bizony már a magánytól senyvedtem. Nem nekem való a természet e lágy ölelése, többet jelent egy érdekes könyv, sörrel a kezemben. Míg neked a természeti csoda, mind csodálatos és lelkedbe élményeket csepegtet.—Megcsóválta a fejét Faust, megfogta barátja vállát és megállásra kényszerítette, kicsit humorosan közölte, mit az igazság biz kinevetne.

Faust: -- Kedves barátom, te csak az egyetlen vágyat ismered, az életnek folyását s benne, hasadnak harcát, az éhes és szomjas váltakozását. Talán, ha nem untat, az én lelkemnek több lakója is vagyon, és ezek gyötörnek, nem engedve szánalmat vagy esetleg nyugalmat. A szerelem mit áhítok, a tudást mit állandóan pótolok, a félelmet, mit másik iránt táplálok. Nem is mozgatok más lelkemnek lakóit, mert ők csak akkor kapnak nyugalmat, ha az öregség levesz lábamról, és a szellemek többször jönnek, mikor vihetik ajándékukat, a lelkemet.—Wagner felkapta a fejét és barátjára meredve, szinte ijedten jegyezte meg.

Wagner: -- Faust, csak a szellemeket ne emlegesd, mert bármikor jöhetnek és rátelepedve lelkedre, kifacsarnak, mint mosónő a nedves ingedet. Szellemek, kik meghallgatnak és ígérnek, majd parancsaidat teljesítve fogcsikorgatva követnek. Várják, mikor csaphatnak le rád, tüdődet szorítják, éles fogaikkal némán tépik lelkednek, még megmaradt ellenszegülő gúzsát. Ők csak suttogják, füledbe mit hallani kívánsz, angyalok ők, s a menyből küldte öt a mindenható.—Wagner kicsit arrébb lépett és Faust keze lekerült válláról.

Nézte Faustot ki a messziségbe révedt.

Wagner: -- Faust, mit látsz ott a messzi kékségben, talán szellemet fedeztél fel.—Faust megemelte jobb kezét és mutatva mondta.

Faust: -- Ott, ott a messziségben mozog egy fekete pont, úgy vélem, egy eb vánszorog, éhes lehet és gazdátlan. Lent a feje, szomorúan kussol, és farka a hasa alján tekereg.—Wagner legyint.

Wagner: -- Ah, Faust, már láttam ezt az ebet egy pár nappal ezelőtt is.-- Pár lépést tett, de hogy látta, Faust nem mozdul visszalépett és kíváncsian bámulta Faustot, ugyan mit is tervezhet. Wagner beszélni akart, de barátja megelőzte.

Faust: --Nézd, felénk tart, talán gazdit akar.—Wagner legyintett. Wagner: -- Ez csak egy kóbor eb, talán kidobták, mert rosszat tett.—Faust szeme felcsillant, boldogan mondta.

Faust: -- Nézd, hogy jő felénk, félénken, büszkeségét legyűrve, közeledik, szegény párának a lába néha összetekeredvén, bukdácsolva jő felénk. És nézd, hozzánk ért, szeme szomorúan pislant, talán fél, hogy elűzzük, mi is, mint akikhez hozzá simulva ért.—Wagner nézte az ebet, majd fakó hangon megjegyezte.

Wagner -- Ez csak egy eb, egy pudli, és nem szellem lakó ki benne él. Nem szeretem, mert sokat ugrál, amikor nem kell is ugat, és bizony koszt csinál.—Faust vidáman nézte az ebet majd kinyújtotta kezét és megsimogatta.

Az eb farka kikerült hasa alól, szeme csillogni kezdett óhatatlanul.

Faust kezét nyalogatta, érezte, ez ember, és új gazdija is lehetne.

Simogatta Faust az ebet ki nagyon jól érezte a szeretetet.

Majd újra elindultak, az eb nem merte követni őket. Faust imigyen szólt rá, kedvesen és mégis erősen.

Faust: -- Pudli, gyere, kövess minket, leszek a gazdid, de ha csak te is akarsz elfogadni engem.—Az eb már ugrott is, Faust lábaihoz osont, majd felnézett rá és boldogan csaholt.

Már hárman mentek tova, az emberi tömegben, majd megérkezvén a nagy szikla kövekig, itt letelepedtek.

Az eb tudta hol a helye, Faust lábánál keresett helyet, hol azonnal el is aludt, nyugodtan álmodta, megtalálta a jövőt, a szerethető embert. Késő estig múlatták az időt, no, nem a jövő taglalásával, vagy egymás sajnálatával, oh, nem.

Nézték a fehérnépet, a csinos pofikák, a formás mellek, és az Istennői alakok gerjedelmet váltottak ki, mi testüket is próbára tette. Lassan azért az est is megérkezett, hozta csillag hadát, és a madarak éjszakai hívó szavát párjuknak, hogy mielőbb érkezzenek hisz várja a családjuk. Faust és Wagner is feltápászkodott, a pudli is álmosan nyújtózott, majd figyelmesen nézte, új gazdája száját.

Faust megsimogatta az eb fejét, majd kedvesen rászólt, nem véve le az ebről szemét.

Faust: -- Na, gyere, te is, már hozzám tartozol, remélem az ugatásodat kibírom, és nem kell otthonomból elmenekülnöm.—Az eb mintha értette volna, most nem ugatott, csak megrázta hátsó fertályát és vidáman csóválta fekete farkát.

Faust elbúcsúzott Wagnertől, majd betért otthonába, s onnan azonnal a dolgozó szobájába.

Kutyája követte, a gazdija egy párnát tett le abba a sarokba mi távol áll íróasztalától, és az ebe indokolatlan zavarásától.

Nagy csend ereszkedett a dolgozó szobára, főleg, hogy Faust is beült kedvenc nagytámlájú gondolkozó foteljába.

Fejét beletemette két tenyerének rabságába és gondolatai így jöttek elő agyának tárházából.

Újra itt vagyok, e négy fal közt, mintha évek óta itt ülnék, és a gondolataim harcolnának a múltammal és a jövőmmel.

Nem tudom, a jövöm mit is akar nékem adni, hiszen semmit sem tudok tenni.

Tudomány, gyógyítás, gondolatokat mérlegel, ám nyugtot nem ád, csak nagy figyelmet.

Ma boldog voltam, a mezőt és az erdőt figyelve a nyugodtság biz elöntött.

De a vágyaimat nem tudtam fékezni, mindig előre tört, holott igyekeztem elnyomni, ami sajnos nem sikerült.

A kutya felugrott és a szobában futkározott, láthatatlan ellenséget kergetett, ki tudja.

Faust rászólt, egyszer, és többször, de az eb nyugodni nem merészelt.

Talán félt, a nyugtalansága vitte csaholásba. Végre, a kutya egy helyen morgott csak, és az a szekrény előtt, talán ide bujt valami esztelen élőlény.

Faust megnézte, de semmit sem talált és így az ebet kitessékelte, ami sajnos jogtalan.

Végre csend, Faust egy könyvet vett elő és lapozta, a jó és a rossz, a buta és az okos magyarázata, ami tudományos is lehet, de csak értendő a szavakra s nem az emberi tettek kinyilatkoztatására.

Hirtelen árnyék suhant a szobában, mely jött és eltűnt a szekrény nagyságában.

Faust legyintett, mert azonnal szellemek jutottak eszébe.

De az árnyék kibújt a szekrényből és Faust elibe húzott és ott megállt.

Faust szíve hangosan dobogott, nem félt, hiszen éltében már erre vágyott.

A dolgozószoba ajtaja nyitva állt, s mit lát, árnyék is kint a folyosón mozdulatlanul, őrködve vibrált.

Két tenyeréből fejét kiszabaditá és kivácsian nézi a vibráló ködöt, a szellemnek vélt levegőformát.

Lassan eloszlik a köd Faust előtt és egy fiatal diák áll, szem lesütve íróasztala előtt.

Faust nézte kíváncsian a fiatal diákot és kérdése azonnal elindult feléje, nem kímélve a mosolygó diákot.

Faust: --Ki vagy, kit üdvözölhetek, bemutatkozásodat talán szégyelled. Felkészültem mindenre, tehát agyamat és szívemet, ha lehet, ne kíméljed.—A fiatal diák mosolyogva nézte Faust szemét, majd kisvártatva elkezdte mondani beszédét.

Diák: -- Barátom, mert annak merlek nevezni. Szükséged lesz rám az elkövetkezendő időkben. Most elmondom ki is vagyok, ám előtte álmodba még vissza járok.

Aludj el egy kicsit, és megtudod ki is az, ki hozzád így érkezik. Aludj, parancsolom, aludj, parancsolom, és álmodd azt az időt mikor anyádtól búcsúzva eltávozol.—Faust nagyot nyelt, mert álmosság telepedett agyára, és hiába a küzdés, pár pillanat múlva mélyen aludta az igazak álmát.

Megjelent a régi házban tizenhat évesen, hol először lakott, és édesanyja előtt térdelt ki sírt nagyon. Faust a négy évet, húsz éves koráig sosem firtatta, s ha lehetett titokban tartotta.

Faust beszélt, vigasztalta anyját, vagy ki tudja, talán önmagát.

Faust: -- Anyám, drága szülő anyám, bocsáss meg fiadnak, amiért elhagy, de mennem kell, Knittlingen már kicsi nekem, Bambergbe szeretnék menni, hogy ott tanuljak. Valamit érzek magamban, de még nem tudom megmondani mit.—Anyja sírva fogta meg Faust kezét.

Anya: --Fiam, ne menj el, ne hagyj itt egyedül, mert érzem, maradj velem.—Faust hajthatatlan maradt.

Tudta, anyja félti és, hogy haláláról beszél az merő képzelgés.

Lelke azért megszólalt, de ezt csak ő, a belső énjével halotta.

Faust: --Maradj anyáddal, mert az élete értelmét anyjától kaptad, mit is kezdesz nélküle ebben a világban, hisz mindenütt jajongnak az emberek, csodákat várnak s ezért pusztulnak el.

Tudom, te akarod e csodát megvalósítani, az ember, hogy tovább éljen minden ember, ha már a reményt ki merte magából préselni, csak azért, hogy tovább vigyék az élet amúgy is nehéz és hamis terhét.

Faust, te becsapod saját magadat, miért nem vallod be elmédnek, hogy mások rovására, na meg a sajátodra, akarsz cselekedni.

Mert a csodát, most már kimondom, ha nem lehet másként megállítani téged, a csodákat olyan tettel akarod bizonyítani, amiben még te sem hiszel.—Faust felállt anyja ágyáról, és sietős léptekkel rótta a kis szobát le s fel.

Majd agya lépett közbe, hogy a lélek e támadását megvédje.

Faust: --Faust, a lélek okozta mondatokat felejtsd el, reám hallgass, az elme igazságára. Menj és segítsd az embereket, tanítsad és okítsad őket, tudom, nagyon sovány ez a remény, de áldozd fel magadat. Ám kiket tanítasz, gazdag lesz a tapasztalatuk életük alkonyán. Ne félj senkitől se, mert erős vagy mindenestül és mindenkivel, hiszen melletted áll az élet és annak minden eszköze. Idővel el fogsz bukni, de ez boldogság lesz neked és mindenkinek, a szíved szava együtt szólt velem, érzed ugye, hogy ezt kell tenned.—Faust megállt az ágyánál, ledobta magát és pár perc múlva már el is aludt.

Ő parancsolni tudott testének és elméjének egyaránt.

Anyja hallotta a szuszogás ritmikus ütemét, megnyugodott és lassan ö is az álom csodái közé került.

Az anyának fia volt az élete és halála, középső út nem volt, hiszen az járhatatlan volt, mert az Faust élete nem engedte a betekintést életébe.

Faust hajnalban amikor felébredt ,még a csillagok uralták a magos égboltot, csak ők voltak a tanúi Faust ébredésének és távozásának.

Mielőtt kilépett volna anyja kicsi szobájából megállt anyja ágyánál, nézte a megtört arcot, az őszülő hajat és egy könnycsepp haladt lassan szeméből a föld felé, oda hol valamikor, mint gyermek tanult meg járni.

Szótlanul ment el, szeme csillogott a könnyektől, és kint a szabadban a csillagok mutatták neki azt az utat, amin haladnia kell anyjától távol, olyan helyre mit még nem ismert, de meg kell ismernie.

Megérkezett Bambergbe, itt már várta egy tudós, aki tanította már évekkel ezelőtt is.

A napokat kihasználta, tanulásával éjt nappallá téve mulatta.

Két év múlva már ismerték tudását, tizennyolc évesen, mint doktort és tudóst ismerték.

Így egyik nap beteghez igyekezett és a városon át kellett haladnia.

Ezen a napon, a városka vásárra készülődött, boldog volt mindenki, mert a bambergi hercegérseket is várták, aki közölte látogatását.

Faust egy nagy tömeg közepébe csöppent hol őt felismerték, mindenki kíváncsi volt a fiatal, ám a nagy tudósra és doktorra.

Hangos zsivaj volt mindenütt, a csendet elüldözték a sok kérdéssel, mit Faustnak tettek fel.

A nagy zűrzavar először zavarta Faustot, majd hirtelen megemelte a kezét.

Megszólalt, hangja röppent a tömegbe, csendet parancsolva.

Az egyik közelben álló férfihez intézte szavait.

Ismeretlen férfi: -- Látom, és tudom, tégedet egy betegség támadott meg, jöjj közelebb.—Az idegen nézte Faust szemét mely furcsán csillogott a belső lelki erőtől.

A beteg férfi lassan elindult Faust felé.

Amikor pár lépésnyire megállt Faust előtt, akkor látta a férfi valóban beteg.

 

Faust megemelte bal kezét és a férfi mellkasára rakta, a jobb tenyerét is a gyomor fölé tette.

A férfi állt, és nagyon furcsán kezdett viselkedni, majd elkezdett halkan beszélni.

Ismeretlen férfi: --Nagyon meleget érzek a hasamban.—Faust bólintott, ezt akarta hallani.

A férfit nézte, aki nagyon sápadt volt, érezte, nem sok van neki hátra.

Majd Faust egy kört irt le a kezével és befejezte a kezelést.

A tömeg felharsant, éljenezték a tudós doktor, majd Faust sietve tovább állt, hiszen betege várta türelmetlenül.

Nem sokat tehetett ezért a betegért.

Kivégezte régen már életét, és az időskorban már a halál az ki parancsolja néki, meddig is tud még e világon létezni.

Szomorúan baktatott szállása felé, majd amikor belépett le akart pihenni, egy kopogás zavarta meg a csendet.

Már nem is kellett neki megszólalnia, kitárult az ajtó, egy szakállas férfi jelent meg a küszöbön, kicsit idősebb volt, mint Faust.

Nem kért engedélyt, már lépett is be és Faust elé ment. Itt Gunyoros hangon köszönt az ámuló Faustnak.

Idegen férfi: -- Láttam hogyan éljenzett a nép. Nekem ez nem tetszett, a buta embereket még butábbnak teszed. Esetleg beteg vagy te is, mint akit bemutattál.  Ugye nem tudsz felelni, elég belőled. A mi családunk évszázadok óta orvoslással foglalkozik, míg te most kezdted. Apád egy senki, az őseim gyógyítók voltak, és te elviszed a beteg embereket az én és az apám üzleti köreiből. Még meg fogsz ezért fizetni.—Az idegen elhallgatott, győzelmes mosollyal nézte Faustot, aki mosolygott.

Megcsóválta fejét, ismerte ezt a felfuvalkodott alakot, a butaság erkölcstelen senkijét.

Valóban orvosok, ám a gyógyítást nem ismerik olya mélyen, mint Faust s ezért biz ellenségnek tekintik, mert akik náluk keresztek gyógyulást, amit nem találtak meg Fausthoz pártoltak át.

Így válaszolt Faust, halkan, mosolyogva, de mélyen megsértve az idegent, akit nem ismer Faust, de tudja, a város másik felén gyógyít, már ha lehet annak nevezni.

Idegen férfi: -- Idegen, elismered saját butaságod, szavaid után azt kell közölnöm, hogy felszíneses nagy ember vagy a köreidben, de lelkileg szegény. Hát figyeld szavaimat, és a mondataimat, tudom, hogy senki sem merte még a szemedbe mondani a való igazat. Te nem látsz be az emberi értelembe, mert ezt a hiúságod vagy önteltséged, nem engedi. Mit tudsz te az élet és a halál dinamikájáról. Semmit sem, pénzt látsz egy szenvedésben, gyógyítást szajkózol és a haláltusájában lévő embert még kizsigereled a pénzéből. Ellenben veled, engemet érdekel az ember, az elme és az élethez való joga és kötelessége. Báb vagy a pénz árnyékában. Mozgatnak, de saját érzésed az nincs, és üres lélekkel fogsz elpusztulni. Amit mondanék még, én a magam ura vagyok, az emberek érdeke a létem. Most pedig menj el, hisz már elég sokat nyirbáltam emberi mivoltod, s kérlek, tovább hirdesd ocsmányságodat személyem ellen, hiszen nevetnek már rajtad.—Az idegen az ajtóhoz sétált, lehetett azért rajta látni, meg lett tépázva emberi érzése és lelki békéje.

Kilépett az ajtón, Faust nézett utána, sajnálta, hiszen az idegen idősebb volt, de még nem ért fel hozzá a tudás magaslatán.

Faust az ágyához sétált, leült és anyja jutott eszébe, ki dolgozott, mint egy méhecske, de semmi érdemet nem kapott, vagy elismerést idáig.

Mennyi ilyen szerencsétlen asszony van a világon, se becsülete se élete.

Lefeküdt, mert álmosság kezdte gyötörni, és el is aludt nem is sokára.

Egyszerre az álomvilág borzalmas jelenetet vetített agyára.

A pápa szent beszédet tartott s ő Faust, aki jelen volt-e kivételes napon a világ uránál, nem tetszését fejezte ki az elhangzott beszéde miatt.

Faust: --Szent Atyám, tudom illetlenség, hogy szólni engedem szám, de ezt az illetlenséget még tetézi gyér bátorságom is már. A boszorkányokat ön elítéli, sőt ön azt is kérte, hogy a legkisebb gyanú esetén is meg kell égetni, semmisíteni. Ez nem igazság, boszorkányok nincsenek és nem is voltak. Hova fog ez az ország vezetni, mindenkit megégetnek vagy a szent vallás neve alatt háborúban megöletik az önök szerencséjükre. Szent Atyám, miért nem a józanészre hallgat, nem tudja-e nehéz kérdésre megadni a választ, hát akkor megadom én exelenciádnak. Azért, mert ha az igazságot hirdetik, akkor az önök vallás trónjai felszabadulnának, és azt a nép foglalná el, és ilyen, mint önök, elzavarnának. Tudom, hogy megcáfolják ezeket a mondatokat, az igazságot, a gyilkosságban tudják keresni, és ezt a másvilági élettel hozzák kapcsolatba, összefüggésbe.—A pápa hangja dörrent borzalmas hangosan, összerezdült minden élő lény, aki csak ekkor jelen volt.

Pápa: -- A szád, most már maradjon néma, ezt örökre értettem, s meg is fogják tenni azok kik, hisznek a tanításomban és Isten tanításában. Igazat adok neked, ez a vallási hajsza nekünk az életet és a hatalmat jelenti, s a népnek a boldog másvilágot. És most figyelj jól, mi harcban állunk a reformációval, ezek meg akarják zavarni híveink elméjét, de mi ezt nem engedhetjük meg a betolakodó reformációnak. Tudom, hogy itt a régi és az új küzd egymással, és meg vagyok győződve arról, hogy a régi maradni fog, mert Isten ezt így kivánta. Mit szólsz ehhez, te aki fel merte emelni a hangját ellenem.—Minden szemlesiklott a Pápáról Faustra, és itt is állapodott meg, várták eretnek válaszát.

A síri csendben mindenkit meglepett az az átszellemült hang, amit Faust az éterbe eresztett.

Faust legyintett, érezte, hogy elveszett, de ezen a meredek lejtőn nem állhatott meg.

Faust: --Szent Atyám, amit ön mondott azt én mind nagyon jól tudom, újat nem mondott nekem, de én újat mondok. A nép itt a földön legyen boldog, ne a másvilágon. Ön sem hisz ebben a tanban. Mert ha hinne, akkor a földi javakat szét osztaná az éhezőknek, s ezzel kevesebben halnának éhen. Az, hogy a régi és az új hit közül melyik kerül, ki győztesen az nem érdekel. Mert ez a vallási, hamis harc, sokáig fog tartani, és én halandó ember vagyok, de megnyugtatásként annyit talán elmondhatok, hogy a régit mindig az új fogja felváltani, s ezt úgy érzem, hogy ha egy kicsit az elméjére hallgat, akkor igazat fog nekem adni.—Faust elhallgatott, szomorú volt, hiszen egy ember ellenes tényt kellett neki elmondania.

A pápa arca vörös volt az indulattól, és a méregtől, vékony, de erős parancsoló hangján szinte kiabálva mondta nem tetszését.

Pápa: --Sokáig hallgattam lázító beszédedet, nagyon megsérttetted a világ urát, tudod, hogy beteg vagy, az ördög lakozik lelkedben, de megmentelek-e borzalomtól, nagy mesterek vannak itt nálam, és majd kiűzik lelkedből és testedből a gonoszságot, hogy boldog légy a másvilágon.—Faust hirtelen felült ágyából, ijedten nézett körbe.

Zavarta ébredését valami, ami megmagyarázhatatlan volt jelen pillanatban.

A levegő vibrált, majd hirtelen a szekrénye mellől egy emberi alak lépett elő.

Mosolygott, Faust nézte a kellemes benyomást keltő embert. Ám arca ellenszenvet vetített hatalmas kampós orrára, mélyen ülő szemére és hulla színű arc bőrére, és nagy tincs mi lógott két arcán kacskaringózva. Kíváncsian kérdezte Faust.

Faust: --Ki vagy te, aki zavarni meri nyugalmamat, gondolataimat. Mert ahogyan nézem orrodat, patkány füledet, és hulla színű bőrödet csak egy lehetsz…--Nem tudta folytatni tovább, mert közbe szólt az idegen, nevetve és mégis arrogánsan.

Mefisztó: --Ki nem mond, igazat is kellene néked adnom, de a kérdésed oly kicsinyes, amire lenne válaszom, és sértő is lenne.—Faust legyintett és már mondta is.

Faust: -- Nem mered nevedet mondani, vagy talán hazudni akarsz s ezzel is provokálsz. Ne felejts, itt én vagyok az úr, az én házam az én váram.—Az idegen férfi Fausthoz lépett, majd folytatta lágyan.

Mefisztó: --Az vagyok, ki segíti az embereket, ám megkéri az árát, a kamatot. Oly erővel rendelkezek, mit te sosem fogsz képviselni. A pénz és a hatalom, mi az embereket nem emberré teszi. Az igazságot körmöm alatti piszokban lelem csak meg, ám a hazugság és hamisság mi jellemzi voltamat és jövőmet.—Faust elnevette magát, fejéhez kapott és már válaszolt is.

Faust: -- Áh, tudom, álmodtam ördögről, te lészen akkor, ki vesztemet akarod. Esetleg a rejtett rejtvényedben ezt akarod nekem elmondani. Tehát, látásodra tekintettel, te vagy az ördög?—Az idegen férfi meghajolt, mosolyogva lépett két lépést hátra és már mondta is.

Mefisztó: --Okos vagy Faust, vagy inkább a tiszteletem jeléül doktor úr. Foglalkozásom a bűnből kovácsolni még bűnösebb lelket, majd mikor elég sok rosszat alkotott eltüntetni az élőt, a holtaknak adni, s ott tovább foglalkoztatni.—Az ördög elkomolyodott, halkan válaszolt, sőt nagyon is halkan, Faust füle szinte alig is hallotta.

Mefisztó: -- Az igazság mindig az enyém, hiszen sosincs, mert nem élnek vele, s ha élnek is nem oly sokára halottak, kik követik. Jöttem a fénnyel, ám a sötétből mindig, jaj, kiáltásokat hallani. Bántott a hang, bántott a fénynek nem tőrődömsége, a segítséget kérőnek nem segítése. Ezért döntöttem a sötétség mélysége mellett, s ha valaki segélyt kiállt, nem késlekedek, azonnal megyek, s ha kell, a halált is elviszem és a segítséget felmérve a pokolba vagy a halálba menesztem. Mint tudjuk, az élet és a halál közt picinyke vonal húzódik, s ki hogyan érdemli hova is keveredik.-- Faust nézte a férfit, még mindig nem tudta, ki is ez, ki oly bölcs szavakat használ, mit ő még sosem produkált. Elgondolkozva kezdte.

Faust: -- Látom, viszed az embert ki halott s ki él, csak egy számit, mit kapsz cserébe a lelkéért. Mert a lélek sok mindenre képes, a jót is meg a rosszat is becsületesen feltárod. És mégis, a rosszat helyezed előnybe, mert a jót az emberiség sosem becsülte.—Faust nézte az idegent, majd nem sokat várva már halotta is hangját.

Mefisztó: -- Faust, ahogyan ti mondjátok, fáradtok a rossztól, míg én nem mondhatom, hisz hazudnék e szó halmazon. Nem, csak unalmas, több a rossz, mint a jó. Ebben a ti világotokban bizony az élet csak a rossz árnyékában élhet, és a jó és becsület, biz ellenetek van s ez a halálotokat gyorsan hozza. Amit még említenék, lassan el kell mennem, hiszen nem csak te vagy a jó léleknek birtokosa. Sok van, kik valamit tenni is akarnak a jobb élet reményében, s ezért áldozzák jóságos lelküket a rossznak vágóhídi asztalára.—Faust nézte az idegent, kit már az ördögben tisztelhet, de mit még bátorsága, nem mert kimondani, igen ő az, a pokolbéli Mefisztó, kit, a sérült léleknek muszáj kiszolgálni.

Faust figyelte, az idegen férfi hátrált a szekrénye felé majd megállt, itt így szólt.

Mefisztó: -- Faust, mennem kell, de jövök, amikor tehetem. Ha szükséged van rám, mond ki a nevemet s azonnal szolgálatodra megjelenek. Mefisztó a nevem, s az alvilág is így ismer, a pokolban az uralkodást én mivelem.—Faust válaszolni akart, de meglepetten kiáltott fel, mert az ördög, Mefisztó, eltűnt a szekrény rejtekében.

Faust felkelt és a szekrényhez ment, ott kinyitotta a két ajtót és bekémlelt.

Majd minden ruhát kipakolt, de ajtót, vagy ajtókat nem lelt, még csak ablakot sem, ami esetleg a másvilágra nézne.

Mérgesen pakolt újra vissza, majd az ágyára ülve fejét tenyerébe helyezte.

Gondolkodott, talán megőrült, vagy az álom még mindig álom, és alszik mélyen.

Újra leheveredett, arra gondolt, talán ha újra ébredne, elmúlna a rémisztő igazság örökre.

Nagy nehezen azért az álom csak felülkerekedett rajta és álomba merült.

De ez az álom nagyon viharos volt, dobálta magát, harcolt szellemekkel, ám sosem győzött.

 

Majd kutyáját kereste, mit sosem talált meg.

Felriadt, nem sokat aludt, talán egy órát.

De félálmában megszólalt.

Faust: --Hol lészen igazság, ha már az álomban is csalódni kell. Végre fent vagyok az éberség legmagosabb fokán. Tehát álomvolt a pokol urával a csevegésem, hálát adok a mindenhatónak, és az álmomnak e sunyi tévedésének.—Felkelt, vidáman nézett szét a dolgozó szobájában, majd halk kopogást hallott, vidáman szólt.

Faust: -- Lépj be, ébren vagyok.—Nyílt az ajtó és lassan belépett álmának réme Mefisztó. Faust felpattant az ágyáról, kimeredt szemekkel nézte, mosolyogva, álló ismeretlen ismerős vendégét.

Önkéntelenül nyílt szólásra remegő szája.

Faust: -- Üdvözöllek, az álomnak hitt lény, itt áll e szobában előttem. Félek tőled, ám hiába, mert nem ellenséges szándékkal jöttél újfent, és ezt már érzem.—Elhallgatott, majd Mefisztó lépett előbbre, és már mondta is mosolyogva mondatait, mik, csak úgy, agyából jöttek.

Mefisztó: -- Látom, emészted e tényeket, mit ésszel biz fel is fogsz. Csak azért vagyok itten, hogy segítsek lelkednek békéjében. Szeretnélek látni boldognak, és felszabadultnak, de nem csak szívedben, inkább lelkedben. Látnálak bohócnak, ki vígan vigyorog, ki életét éli, s nem csak lélegzetvételben.—Faust meglepődött, kérdezte önmagát nevetve, neki segíteni jött valaki, hiszen mindig csak a nyakát fojtogassa, kivel komolyan, esetleg üzletről, gyógyításról beszélget.

Most, íme, itt áll az ördög, ki mindig csak embert veszejtett, s neki barátságot említ, sőt segíthet. Keserűen húzta el száját és már szavait imigyen intézte mondatát.

Faust: -- Mefisztó, amit mondanék, nem a ruha teszi az embert emberré. Hiszen hitvány ember ki puccos ruhában díszeleg s másik embert kudarcra ítél. Megvagyon nékem mindenem, mit adhat még nékem e világ. A nappalok is kínosak a magány és a csalódás vitte órákban, és nem is szólva a jövő, éjszaka, mit az álom zár le iszonyodva. Ágyamban öntudatlan forgok, már az álmom ijeszti lelkem minden zugát, s a félelem az élettől, mi lezárja a napsugarak feljövetelének pillanata. Nincs célom életemnek jövőjét tova vinni, még ha nem is messzire. Életemnek értelme ma még gyötrelem, kerül a vágy és kerül az életcél, már csak egyet várok, a halától egy ölelést.—Faust szomorúan nézett maga elé, bántotta, hogy lelkét kitárta e vendég, az ördög elé.

Ám Mefisztó megcsóválta, a most, komoly fejét és vigasztalón válaszolt.

Mefisztó: -- Hiába akarod a halált, biz az akkor jő, ha terveid máshol, éppen elvan jól.—Mefisztó legyintette, majd leült egy ott lévő székre, míg Faust ágyának szélére, és innen szólt Mefisztó mondatára.

Faust: -- Irigylem a hősöket, ki vérében ázik, és a halál felette várja lelkének elszállását. Vagy azt, kit fiatalon a halál kiszemelt, és lány ajkával érinti száját, kit már visz a végzete.—Mefisztó felnevetett, imigyen szólt, kicsit nevetve.

Mefisztó: -- Talán nagyon okos vagy, én nem merem ezt mondani rólam. Ki így beszél, az vagy balga, vagy életét vesztére hagyja. Sokat nem tudok, ám azt, igen, becsüld az életet, mert ha az nem becsül meg, szenvedésnek adja át ép testedet.—Faust felugrott helyéről, de mielőtt megszólalhatott volna, Mefisztó megszólalt mélabús hangját mutatva.

Mefisztó: -- Barátom, élj a mának, és ne a tegnapnak vagy az elmúlásnak. A világ vár, a világ ajtaja előtted nyitva áll. A magány még nem néked való, menj, tapasztald a szerelem izét és annak parazsát. Nemzzél gyermeket, az égre büszkén emeljed fejedet, becsülettel éljél pároddal, feleségeddel. Ám, ha nem ezt akarod, segítek, társad leszek, viszlek oly helyekre, mit sosem fedeznél fel, e gyarló éltedben. Válassz, az életet, vagy a magányos létet.—Faust maga elé nézett, a földet bámulta keményen.

Tudta, Mefisztó igazat beszéle, még ha sértő is a kifejezése.

Faust újra leült, ez már nagyon súlyos teher lett, az ördög társnak jelentkezett.

De, mit kérhet cserébe, mert csak szeretetből ilyet sosem tesz.

Gondolatait tett követte, azonnal a kérdése, mi ki is bújt száján rögvest.

Fauszt: -- Ha elfogadom, a társam leszel! De ezért fizetnem kell neked, mond hát mi is a barátságodnak, talán nem is nemes ára.—Mefisztó mosolygott, majd simogatta homlokát, gondolataiban járt, talán csak azért, nehogy butaságot mondjon.

Mefisztó: -- Nem akarok terhedre lenni, s ezért majd később a tarozásodra is rá tudok térni.—Faust elnevette magát, de Mefisztó mondatára azonnal reagált.

Faust: -- Nem, és nem. Ha vásárolok, azonnal fizetek. Mond, mennyire fog fájni az ár, mert most még nevetem, de később siratom lustaságomat, és átkozom. Hiszen e világban élek, boldog akarok lenni, míg ha a te világodban kell élnem, jövőt s boldogságot felednem kell örökre.—Kicsi csend lett, Faust is gondolkodott, Mefisztó, ezen mosolygott.

Majd azért csak kimondta, szerinte az üzleti igazságot.

Mefisztó: -- Ha nem bízol bennem megértem, halandóban én sem bízók, de a végszó mindig engem illet. Tehát, szerződjünk, mit és hogyan csináld, arra nem lesz tőlem tanács. Én adok, s te elfogadod, majd később te adsz, s én fogadom.—Faust mosolygott, majd megszólalt, de vidámság csengett szavai mögött.

Faust: --Ejnye, Mefisztó, ejnye, mit tudsz te nékem adni, hiszen csak a semmit kapod, az életnek, halála utáni örök álmát. Esetleg lányt kínálsz, ki már több száz férfival hált, vagy esetleg élelmet, mitől éhségem nem csillapszik, sőt éhesen szédelgek. Esetleg gyümölcsöt említesz, és fonnyadt vizenyővel etetgetsz. Esetleg tavaszt mutatsz, és őrjöngő viharral szórakoztatsz.—Mefisztó elnevette magát, majd valahogyan megszólalt, de elég bután.

Mefisztó: -- Nem tudod, mit beszélsz, nem ígérgetek, csak melletted leszek, míg élsz, örökre. Parancsaidat teljesítem, bármit is kérhetsz, szolgád leszek. De tegyük már rendbe ezt a szerződést, és menjünk lakomázni, ünnepeljük meg a becsületes együtt működési lehetőséget.—Faust nézte Mefisztó szemét mi nem rebbent, sőt, furcsán igaz embernek tűntek.

Kicsi pihenő után Faust imigyen szólalt meg.

Faust: -- Gondolkodtam, ha életemmel egyszer elégedett leszek, sőt, elismerem. Ha netalántán esetleg még gyermeket is nemzek. Ha a természetet kegyeimbe fogadva dicsérgetem, esetleg, okosságomat előtérbe helyezem, azonnal szolgád leszek, Mefisztó a pokolba szállok le véled. Mert ma, életem összeesküdött ellenem. Tudásomat buta ömlengésnek érzem egy ideje. A természetet, mint átkot emlegetem, őseimet kárhoztatom miért megszülettem. Legyen meg a szerződés köztem és közted, Mefisztó és Faust a két elvetemült élet tipró közötte.—Faust Mefisztóhoz lépve, kezét parolára nyújtva boldog mosollyal nyugtázta, e gesztust elfogadhatja, hiszen mind kettejük akarta. Mefisztó megcsóválta fejét, de kezét nem nyújtotta.

Mefisztó: -- A szó elszáll az írás megmarad, a kézfogás igaz barátoknak a gesztusa. Mi barátok vagyunk, de csak barátok, de nem igaz, szerződés mi összeköt bennünket az élet egyik élet folyásán. Papírra kell vetni, én ebben hiszek, régi módi ördög vagyok, több ezer éves gondolatokkal mit ki nem hagyok.—Faust leengedte kezét, kicsit szégyellte énjét, de felnevetett, majd válaszolt nem hagyva abba nevetését.

Faust: -- Látod, te máshonnan jöttél, nem emberként gondozol, pedig a becsület a kézfogásban kezdődik és ebben véget ér. De legyen úgy, tollat, tentát azonnal hozok én, ide elibéd, had írjál szerződést, mint egy kisdeák.—Mefisztó is nevetve válaszolt.

Mefisztó: -- Tenta nem kell, ám ami ide kell, egy parányi csepp vér, mi életedet teszi széppé, mellé a becsületet is idézi, ha feletetni kényszerülsz, vagy akaratod lázadozik a tartalom betartására.—Faust szeme csodálkozva nyílt nagyobbra, irritálta e szavak butasága, még hogy vért egy papírra, hol vagyunk, a múltnak pokol kapujában.

Kicsit csalódottan szólt Mefisztóhoz.

Faust: -- Nem bánom, legyen vér a papirkádon, de ne feledd, ön örömökre vágyom. A tudást nem bánom, de a vágyat, a bujaságot és a mámort, mire vágyok. Ne legyen lelkemnek jaja, ha rosszat teszek, ne a jó legyen, mely bennem ítéletet kavar. Az emberiség bajaival senki ne áltasson, csak, a gyűlölet, mi percenként fogan, az szórakoztasson. Továbbá ki tétem még, előttem a hókusz, pókuszt nehogy meg lépd.—Mefisztó bólintott, kezdett tetszeni Faust felfogása, az élethez való ragaszkodása.

Nem, mint az első találkozási nap, mikor önmagát a halállal vigasztalta.

Mefisztó: -- Amit mondtál, úgy lészen, ígérem, én Mefisztó, ki már ezredéve ezt teszem. Isten igen, van, de ő csak magával van, elfoglalva, s mindent mit tesz, saját célját mutatja, s mellé az imákat saját bárányaival betartassa. Válaszod várom, akarod-e szerződést, vagy még mindig kívánod csak az üres fecsegést.—Kicsi csend lett, majd Faust belekezdett.

Faust: --Igen, szeretném megkötni véled a szerződést, vágyam a saját életem felhőtlen éltét.—Faust papírt vett elő, tentával megírta a kért írást, ujját megszúrva, cseppentette vérét, majd lassan, vontatottan aláírta a szerződést.

Gondolkozva nézte vérét a betűbe ágyazva, megfogadta, nincs, oly parancs mi ezt megváltoztatja.

Átnyújtotta Mefisztónak, ki lassan megfogta, s amilyen gyorsan lehetett azonnal ruhájába rejtve eldugta. Faust gondolkodott, majd mosolyogva kérdezte.

Faust: --Mond már, most hogyan tovább, mit is kezdjek magammal, hova ostorozzam a rám szakadt szabadság mámorát.—Mefisztó kezével a levegőbe csapott, és nem tetszésének hangosan hangot is adott.

Mefisztó: --Faust, új életet kezdesz, és mit is számit néked a diákok tudása, élete. Hagyd másra a tanítást, élvezd a gondtalanság hatalmát. Tudásodat úgysem tudod átadni jövődnek, hiszen a diákokat, kit tanítgatsz, taszítanak maguktól vasököllel. Menj, öltözz át, és indulunk a vágyak és a bűnök világába, hol az ital s a nők visznek a kábulat birodalmába.—Faust ránézett Mefisztóra, igazat adott néki, így elindult a másik szobába átöltözködni.

Mefisztó addig kutatott a dolgozó szobában, kíváncsi volt, Faust honnan szedte a tudományát. Sok könyvet talált, majd forgatta kezei közt, majd unalmasan a földre hajigált. Mormogva jegyezte meg, ilyen könyvből tanulja Faust a tudományt, pedig az élet többet ád ha használja nappal, főleg ha éjszakákon át. Faust egy idő multán visszatért, Mefisztó már nyugodtan az ágyon üldögélt. Halk nyüszítést hallottak, Mefisztó legyintett, Faustot nevetve végig mérte.

Mefisztó: -- Remélem, nem az ebedet fogod dédelgetni, inkább gondolj arra, tégedet hogyan fognak kényeztetni. Hajtsd el tőled messzire, ha nem megy, rúgj bele rögvest.—Faust szeme könnybe lábadt erre az embertelenségre, de tudta, mást úgysem tehetne. Mefisztó már mondta is tovább, vigyor kísérte ördögi száját.

Mefisztó: --Ne kell félned az újtól, hiszen az tanít, a régi tudást, ha állandóan ismétled, az biz butit. Legyen önbizalmad és meglásd, a bátorság azonnal rád talál.—Faust bólintott, igazat adott Mefisztónak, ki érezte, Faustnak elevenébe tapintott. Mefisztó intett Faustnak, indulhatnak, menjenek már kifele, hisz az utcán a lovak már idegesen nyerítenek. Egy hintó várta őket, mit kocsis helyett két széplány vezetett. Faust szeme kikerekedett, a lányok rákacsintottak, és mutatták, be kell ülni és már indulhatnak, mehetnek. Faust ült be először, lehet mondani, lélegzete felgyorsult a látványra. Két ledér nő kínálta feléje csodás testét. Mefisztó nevetett a háta mögött, majd vidáman a hátába bökött.

Mefisztó: -- Menjetek Faust, találkozunk Auerbach pincéjében, a kocsisok tudják, merre vigyenek benneteket, de én is ott leszek idejében.—A lovak nekilódultak, míg Faustot a lányok vették kezelésbe. tallal itatták, testükkel szórakoztatták. Az idő múlása most nem számított, rohant, sebesen, szakítva át a komoly életnek korlátját. Pár óra múlva Mefisztóval találkozott Faust, az Auerbach italozó lépcsőjén, hol egymást boldogan kémlelték. Minden szó nélkül megindultak a terembe, hol bizony már sok ittas vendég hőbörögve ténfergett. Férfiak üldögéltek, az italtól már nem beszélgettek, de iszonyú hangjukkal uralták a termet. Brander ki ocsmány szavaival Frosch elméletét vitatta, majd Siebel ki a kötözködőt az italozóból kizavarta. Altmayer ki ordítva ordítja, csendesebben, mert hallását zavarja. Faust mosolyogva ment tovább, hagyta, had vitatkozzanak a butaságuknak tudásán. Mefisztó leült egy asztalhoz, Faust is mellé csatlakozott, de azért figyelték Brander, Frosch, Altmayer vitáját, az élet a s halál hamis megállapítását. Egy idegen lány lépett Fausthoz, majd jött egy másik Mafisztóhóz. Folyt a vörös bór, üresedett a hordó. Hajnalra azért a bór megtette hatását, szédelegve hagyták el a pince még mindig zsongó zaját. A lányok kidőltek a bortól ideje korán, így ketten indultak az utcán tovább. Mefisztó gondolt egyet, pár lépés után, elvitte egy boszorkányhoz, bemutatni a boszorkánykonyhát. Faust kifakadt és sarkon fordulva mondta hangosan. Faust: -- Nevettetsz, nem szeretem ezt a fajta uralmat, tudás nélkül érsz el valamit, csak hókusz pókusz a segítség, és bemutatod a hatalmas átverést. Menjünk innen, hagyjuk a boszorkányt a főző üstje mellett, mi meg keressünk más érdekességet.—Mefisztó megvonta vállát, nem szólt, pedig arra gondolt, Faust érdeket mutat, e furcsa tudományban. Sétáltak az utcán, majd Faust hirtelen megáll, egy széplányt látott, azonnal szíve hevesen ugrált. Mefisztó karját megragadva, már mondta is izgatottan szívének táncát. Faust: -- Nézd barátom azt a lányt, szívem dobbanása elnémult, a szerelemtől megbénult. Akarom azt a lányt, intézzed tehát, sóhajomat parancsnak vedd, és ne tétovázz.—Mefisztó nézte a lányt, és már mondta is ellen szavát.

Mefisztó: -- Faust, az a lány még fiatal, hiszen látszik, no meg mint, látnok, azonnal megjelent. Kérjél mást, azonnal hozom, nincs lehetetlen, hisz a poklot uralom.—Faust nézte Mefisztót, ki azonnal érezte, meg kell tennie Faust parancsát, kérését. Faust nagyot nyelve kezdte, szinte énekelte. Faust: --Szerelem első látásra, ezt kaptam tőle, és nem akarom veszejteni, hiába is kéred. Rövid időn belül, legyen az ágyamnál, had simogassam csodás arcát és keltsem fel a vágyát. Mit is mondtál, minden parancsomat teljesíted véremnek feláldozásánál, a szerződés aláírásánál.—Mefisztó nem sokat gondolkozott, magabiztosan mosolyogva válaszolt. Mefisztó: --Ám legyen, rövid időn belül mellette lészel, ez a szűzies szépség, várni fogja éned. De most, ha megbocsátasz, el kell mennem, ám ha lehet, estére felkereslek, mielőtt e lánytól hírem érkezne.—Mefisztó már el is tűnt, sietve odébb állt. Faust utána kiabált, mert elfelejtett egy kérdést, mit Mefisztóhoz intézne.

Faust: -- Csak egyet árulj el, mielőtt eltűnsz előlem, hogy is hívják a lányt, kit úgy megszerettem.—Mefisztó hátra sem nézve, lépteit szaporázva szedte, inkább kiabált, mint hogy beszélne.

Mefisztó: -- Margitnak hívják a szüzet, remélem nincs több kérdésed.—És Mefisztó eltűnt, ment a lány után, parancsra kell elvinnie őt, kivel szerződést kötött. Vagy legalább megígértetni Margittal, találkozzon egy igazi férfival. Mefisztó egy kis dobozkával érkezett s benne sok szép arany, gyémánt ékszerrel. Margit nem volt bent e kis szobája rejtekén, a ház körül sétált, lámpással kezében, várta anyját ki még haza nem érkezvén. Mefisztó belépett a kis szobába, majd a lány szekrényébe téve be a dobozkát, mert máshol dugi helyet nem talált. Mefisztó kilépett a házból, sokáig várt mikorra a lány újra szobájába lépett. Mefisztó a lány a szobájának ablakán bekémlelt, el volt saját magával foglalva, szépítgette magát, arcát és hosszú fekete haját. Margit éppen gondolatait tette rendbe, mert akit látott férfit, az utcán, figyelmét, szívét megérintette. Margit lefekvéshez készülődött, és a szekrényéhez lépett, s ajtaját kitárva a kis dobozkát észre véve, csodálkozva szólalt meg.

Margit: -- Micsoda dobozka, szép kézi munka, s rajta a sok szép rajz mi nemes emberre vall.—Kivette a szekrényből kezében forgatta majd kinyitotta s Mefisztó azonnal halk sikolyt hall. A lány kezét arcához kapta és csak nézte a csillogó gyémántot s arany kicsiny halmokat. Margit érezte, az a férfi tehette ide, kit ma látott az utcán, szerelmes szemeivel bámulta. Ekkor lépett Margit anyja a szobába, mert meghallotta lánya sikolyát. Azonnal elvette kezéből a kicsinyke dobozkát, és felháborodottan mondta keresetlen szavát.

Margit anyja: -- Ez a pokol kincse, az ördögnek fatyja, ki ide pakolta. A templomban a pap majd elmondja, megtarthatjuk-e, vagy Istennek adja. Mert nekünk, a szegény pórnépnek, ilyet nem adnak, juttatnak.-- Már mentek is ketten a templomba, hol a pap mikor az ékszereket meglátta, azonnal elvette, mondván ez ördögi ékszer, és majd az úr elbírálja, mi is lészen majd véle. Ám közben a pap hányta a keresztet, a két nőre, és biztatta, a másvilágon egy dicséretet majd megérdemelnek. Mefisztó kicsit boldog lett, ilyenekért lett ördög, mint a pap, mert ott nem számítanak a vagyonok és az ékszerek, csak a bűnök. A földi világban a papok és zsidók, kik vigyorogva rabolják a hiszékeny embereket, Isten igéivel teszik őket tönkre, folyamatossá téve, a pokol népességet. Mefisztó reggel sietett vissza Fauszthoz, elmondani, mi is történt Margittal és az ajándékkal. Ám Faust az utcán sétált, gondolatait tornáztatta, Margit és a szerelem vágya volt a kiinduló pontja. Mefisztó végre megtalálta, megbeszélték, Mefisztónak új ajándékot kell kreálnia, mindegy honnan, de szereznie kell újfent. Gondolkodott az ördög, a lányt hogyan hálózhatná be, és Faustnak nyújtaná ártatlanságát, mint az ördög megszerzett becsértéket. Faustot magára hagyta, gyorsan sietve elillant. Nem volt gondolkodni valója, csak egyet tehet, felkeresi, a lányt amint lehet. Figyelte a házat Mefisztó, és végre, megjelent a lány szépen felöltözve. Elindult, és barátnőjéhez sietett, ki öt már várta egy kis pletyire. Ekkor csapot le Mefisztó a két nőre kik belefeledkeztek az eszme cserébe. Margit éppen Mártának mesélte, anyja mit is tett, ajándékba adta a papnak az ékszereket, mit talált a szekrényében. Margitot, Márta nevelte fel s adta az életnek át, s ezért igazán Margitot tekintette anyjának, míg édes anyját csak egy idegennek, s így is nézett rá. Ekkor kopogott be Mefisztó, és alázatos viselkedésével be is lépett. Itt aztán elkezdte Margit férjét alázni, majd dicsérni, a végén halálát ecsetelte vakmerőn. Majd azért Margithoz is szólt, igaz nem mert feltűnően, nehogy észre vegyék ravasz viselkedésében, ez csak játék a Margit megszerzésében. Mefisztó ígérte, barátja többet tud mondani, az elhunyt férj végzetéről és annak hova temetéséről. Megállapodtak, késő este találkoznak, de a fiatal lány is jöjjön, mert biz jelen legyen beszélgetésnél, hisz kell tanúnak. Mert ugye, a hivataloknak, ha bejelentenek, csak két tanúval tehetik meg. Mefisztó kilépett a nők szobájából, s az utcán elvigyorogta magát, sikerült lóvá tenni Margitot és annak mostoha anyját. Fausthoz igyekezvén, először még, kincset kell keresnie, Faust a Margittal való találkozásukra, ajándékkal kell meglepnie a lányt, ékszerrel és férfiúi tisztelettel. Faust mikor a hírt meghalván, azonnal leült, mert szíve hatalmasat dobbanná. Agya azonnal lelkét ostromolá, mit is tegyen addig, talán aludjon, vagy járkáljon szobájában fel s alá. Egyiket sem tette, Mefisztóval kiment az utcára és sétálva mulatta azt az időt, mi még előtte lomhán járt. És végre, eljött a pillanat, a kertben találkoztak, Faust nagy örömére. Margitnak is tetszett Faust, tehát a szerelem kölcsönösen alakult. A hold is csodálatosan ontotta sugarait, s ez még tetézte a szerelem vágyait. Sétáltak a nagy kertben a virágok közt, míg Mefisztó is az udvarlásba belejött. Margit karját Faust karjába fűzte, míg a lány szemének csillogása elárulta, beleszeretett. Sétáltak, néha megálltak s ilyenkor Faust szerelmét szinte meredten bámulta. A lánynak tetszett a férfi gyors szerelmének vihara, s ezért Faust kezének simogatásával díjazta. Álltak és egymás szemébe mélyedve, Faust halkan szólalt meg, esengve.

Faust: -- Drága gyermeke e természetnek, beléd szerettem, szívem dobbanását már nem érzékelem, csak azt tudom, élni nélküled lehetetlen. Nem tudom mi az, hogy szerelmi vágy, azt sem tudom mi az, hogy szerelmi láz, csak egyet, ha nem vagy velem az maga az ördögi tánc, mit testem el sem visel, mióta megláttalak az utcán. Nézd a holdat, küldi a holdi szirmokat, neked, csak neked és nézd, beborítja egész testedet, és simogatja énedet. Remegsz, én is, a szerelem teszi, ám hiába ellenkezik az érzés, megkapja, úgyis a részét, amit titkolunk, ám testünkkel mégis hangosan kiáltunk.—Faust lassan a lány ajkához hajol, és csókjával nyugtázza mi szájából elhangzott. Margit átölelte a férfit, érezte, az érzés, mit még sosem érzett, most testét behálózta, követeli érzésének párját, mit Faust is úgy kíván. Margit kibontakozott az ölelésből, kezét kivette Faust kezéből. Nézte a férfi szemét, remegő ajkára vetette tekintetét. Elmosolyodott, Faust megemelte kezét és Margitnak simogatta fekete haját, és fejét. A lány most Faust szájára tette ajkát, s ez biz megmutatta forró vallomását. Hirtelen a lány, kibontakozott az ölelésből, és minden szó nélkül elszaladt, megijedve a szerelemtől, a reá szakadt új érzéstől. Faust bután nézett maga elé, érezte a lány szerelmét, igaz a csókjai ezt mutatták, de, hogy elszaladt biz, bizonytalanná vált. Mefisztó látta Faustot mily kellemetlenség érte, s ezért ő is gyors búcsút mondott és Fausthoz iparkodott, sietve. Faustnak nem volt kedve tovább a kertben, s ezért elhagyták, elindultak hazafelé szótlanul, egymással nem is beszélve. Margit amint haza ért, borzalmas sírást hozott ki belőle, a szerelmi szenvedély. Ágyára roskadt, zokogását nagyon sokáig, hajnalig lehetett hallani. Közben ajka még mindig égett, mit a férfi csókjai mélyen érintett. Anyja észre sem vette lánya mily érzéseken megy át, igaz, öt csak az ital és a férfiak társasága érdekelte igazán. Margit reggel azonnal Mártához sietett, az érzéseit el kell mondania valakinek, különben romba dőlhet az élete, de lehet, hogy belei is örülne. Mártának elmesélte, mily csodás csókok érintették, lelkét az érzések gúzsba kötötték, mily fájdalom érte dobogó szívét. Márta hallgatta majd szomorúan, válaszolt a szerelmes szavakra, mint ahogy anya teszi a lányának.

Márta. --Margit, kicsikém, hát eljött ez a pillanat, a szerelem megtámadta testedet és agyadat. Ám vigyázz, a szerelem sokszor álnok, és egyben Isten kegyeitől áldott. Az érzés mit vártok, ti lányok, majd mikor beteljesül, és az idő viharában álltok, mert gyermek fogant méhetekben, mit a férfi biz sokszor átkoz. Mit is teszel akkor, ha a szerelmed gyermekével vajúdsz, a talán ilyen férfi Faust, de tévedni emberi jogod, ha nem, akkor a szerencsédet megfogod. Lányom, te tudod, neked az érzésed, és ha kell s nem bíród, tegyél róla, elfogadom, bár mily döntést választod. Szeretlek, mint lányomat, neveltelek kis korod óta keményen, igaz négy lurkómat is tevéled.—Márta megölelte a lányt, kit felnevelt s Margit bujt hozzá, mint tette, egy évtizede. Közben Faust is szenvedett, a szerelem okozta láztól, biz lelkét égette, szívét nem érezte, hidegnek és elesettnek, életét így érezte. Mefisztó nézte, szánta az embert, Faustot, holott mint ördögtől a szánalom, messzire állott. Bátorította, igaz nevetve, míg Faustot ez nagyon idegesítette.

Mefisztó: --Faust, társad beszél hozzád, mi történt veled, nyafogsz, mint egy kisgyerek, sírsz, mint egy vénlány, mikor álmában szendereg. Legyél már ember, s ne hős szerelmes, kit elhagy a nője, mert várja egy másik hős szerelmes. Van egy tervem, mert nem bírom nézni, a képzelt szerelmes betegségedet. Éjjel látogassuk meg Margitot, pengess neki dalt, hátha kinyissa az ablakot, és legyen ez a dal, szerelmi vallomás, mi minden női szívet felkavar.—Faust elmosolyodott, igen, ez az, egy dal, amiben a szívét kitárja. Késő éjjel értek Margit házához, hol már a csend és nyugalom tanyázott. Faust, Margit ablaka alá somfordált, majd kis bendzsójával kezében forgatá, majd a dalba kezdve küldte az éjbe s Margitnak szerelmes dalát, csodás hangján. Margit még nem aludt, gondolkozott szerelmén s újra élte Faust csókját. De mit is hall, először egy férfi dalt, majd felismerte szerelmét, ki szerenádot ád az ablaka alatt. Gyorsan az ablakhoz lépett, de nem gyújtott világot, hisz a lánynak mutatnia kell a tartózkodását, ne ugorjon rögvest a férfi nyakába. Faust énekelte forró szerelmét, pengette mellé a bendzsó húrjából elővarázsolt zenéjét. Margit állt a csukott ablaknál, nem tudta mit is tegyen, nyissa az ablakot, vagy gyertyát gyújtson, és fogadja a szerelmi vallomást. Egyszerre csend lett, majd kiabálás, és mellé a dal is eltűnt mindörökre. Fausthoz lépett egy katona, rákiabált csak úgy harsogott a szája.

Katona: --Mit keresel itt, hogyan merészeled e házat zajoddal ártani. Csérogásod sérti fülemet, és a ház népét menekülésre kényszeríted. Hord el magadat, míg teheted, mert ha nem, kardom végére tűzöm ocsmány fejedet.—Faust meglepődve eresztette le bendzsóját, nézte az idegent, ki nagyon mérgesen nézett vissza rá. Mefisztó lépett Faust mellé, dühét nem takarván, ráförmedt Faustra, de keményen, mint egy barát.

Katona: --Itt a kardom Faust, vívjál meg vele, had tanulja meg, milyen is a tisztelet.—És már repült is Faust felé a kard, mit ügyesen és fürgén, el is kapta. A katona is kirántotta tokjából, és Faust elé ugrott, felemelte és szúrásra tartva az ellensége támadását várta. A katona felkiáltott ijedtében, de mozdulatlanná merevedett, talán ijedtében? Katona: -- Nem mozdul a lábam, megbénult karom, szemem előtt köd gomolyog, mitől, rám tört vakságom.—Mefisztó Faust felé lépett, és hangosan rákiáltott, elűzve a csendet.

Mefisztó: -- Faust, most szúrj, megbénítottam, itt a lehetőség, hogy ezt a kalandot megúszd.—Faust lendült és szúrt, a katona mellébe az acéllal belenyúlt. Hörgés csapott fel a csendből, majd a katona fél térdre ereszkedett, és hangja a hörgést elriasztotta. Katona: -- Miért, csak vívni akartam, de nem gyilkolni, csak rendre utasítani.—Mefisztó kiáltott Faustra, ki sóbálványként bámult a katonára.

Mefisztó: -- Faust, meneküljünk, még nem késő, sötét van, senki sem ismert fel s nézd, eleredt az eső.—Faust indult Mefisztó felé, átadta kardját, s már futott is ki a kertből. Margit a furcsa hangokat halotta, kíváncsi lett s ezért az ablakot kinyitotta. A hold fényében észrevette a katonát, ám odamenni, nem mert, ezért odakiabált.

Margit: --Kivan ott, a kertemben, azonnal menjen ki, mert valaki oda megy.—Halk elhaló hang volt a válasz, mit Margit nagyon halkan hallott.

Katona: -- Margit, anyádnak fia vagyok, a te bátyád, jöjj, mert halálomat már várom.—Margit hogy meghallotta bátyja hangját, azonnal rohant a kertbe hozzá. Amint oda ért, ledöbbent, igazat mondott bátyja a halálával, mellkasán nagy véres folt s abból a vér szivárgott. Sírva fakadt, átölelte a haldoklót, de bátyja szája szólásra szólt.

Katona: --Húgom, szajha lettél, mint látom, férfiak jönnek, és dalért szalmára teszed testedet, mit mindenki elér. Olyan, vagy mint anyánk, italért, férfiért eladja minden vagyonát. Mikor kezdted ezt a vad hajszát, mennyi férfi kaptál már meg ily korán.—Bátyja, Bálint, most nagyokat sóhajtott, majd hirtelen megrázkódott. Kicsit pihegett, pár pillanattal később, folytatta beszédét, de már halkabban, a halál már torkát markolászta.

Katona: -- Anyámnak lánya, miért nem vigyáztál, a férfi olyan, mintha oroszlán vadászna. Követi prédáját, figyeli minden mozdulatát, majd lecsap a bestia, ott hol nem is várja a támadását. És az oroszlán már tépi is szét áldozatát, míg a férfi lassan öli meg a nőt, gyilkos késsé változtatva éhes vágyát. Mond meg anyánknak, nem szerettem öt, de muszáj volt tisztelnem, mert ö volt a szülő anyánk, hisz engemet is a világ prédájának szánt.—Bálint szeme lecsukódott, feje a fű közé omlott. A lány sírása messzire hallatszott, mit Faust is meghallott.

Mefisztó ajkán ördögi mosoly villant, élvezte, Faust arcán a bánatot. Azonnal hazasietett a két gyilkos páros, gondolták, otthon nagyobb a biztonság. Egyre azért nem számítottak, a lélek okozta számonkérés, mi egy kötélnél is rosszabb s ez tart örökkön örökké, s nem az életnek rejtekén, sőt, nagyon is a felszínén. A lány, Margit, teljesen összezavarodott, nem tudta mit tegyen, bántotta haldokló bátyja mondata, hiszen ő nem lett szajha. Faust jutott eszébe, csak hozzá menekülhet, csak nála kaphat nyugalmat és szeretetet. Azonnal ugrott, halott bátyját hagyta a földön, hiszen rajta már csak Isten segíthet az égből. Rohant, vitte fáradt lába, Faust házánál leroskadt, kába fejét támasztotta az ajtófélfába. Faust halotta a sírást s ezért az ajtót kinyitá, meglepetésében felkiáltott, irritálta a látvány, a lánynak könnye, folyóként folyt arcán. Felnyalábolta, bevitte a házba, letette ágyára, és egy kendővel szemét törülgette s közben vigasztalta halk szavával. Faust: --Szerelmem, mi bánt, mond el nékem, ne kímélj, hisz szerelmem csak neked ígért. Halljam, szíved bánatát, öntsd ki, mit titok ne kísérjen, bízzál bennem, hisz én vagyok szerelmed, az egyetlen, ki szeret téged és lelkedet.—Margit könnye nem apadt, de szíve már nyugodtabban dobbant. Átölelte Faustot és halkan rebegte. Margit: --Szeretlek, te vagy az első szerelmem, és ez végig kíséri életemet. Vigyázz rám, mert bátyám is gyanúsított, holott csak te vagy az első férfi kapcsolatom.—Faust, Margit haját megsimogatta, majd csókot lehelt forró ajkára.

Faust boldog volt, íme, itt a szerelme karjaiban, s hogy került oda, félelemből, szégyenből, ez nem foglalkoztatta, és nem is izgatta. Faust a lányt simogatta, csókolgatta, szinte szavait nem is halotta, hajtotta vágya, ösztöne ostorozta s ez biz le is alacsonyította. Mefisztó, Faust szavait halotta, majd óvatosan a kis házat elhagyta. Margit agyára nem hallgatva, a szerelem szeg-zugos útját választotta. Egymásnak estek, az érzések hamar testüket hatalmukba kerítette, testük megfeszült, és egymáséi lettek. A nagy testi csata után, a lány szégyenének teljében, feküdt Faustnak oldalán, mit kétely kísért, kétségbe vonta Istennek szerelmi ajándékát. Nem tudta mit is tegyen, nem volt biztos abban, hogy Faust szerelme övé lett-e, ebben a szerelmi légyottban. Faust megváltozott, már, a vágya elszállt, de megmaradt egy érzés, a valahová tartozás. Margit szerelem boldog volt, de lelke bánatos, szomorún gondolt arra, hol lészen Fausttal az a kicsi egyedüli otthona, hol boldogságukhoz talán, még egy gyermek is tartozna. A lány érezte, megfogant méhében Faustnak gyermeke, ki viszi tova őseinek neveit, és Faust megbecsült okos tudásának sejtjeit. A lány békében pihent, Faust karjaiban, ám Margit már indulásra készen várta, a pillanatot, mikor hagyhatja el a boldogságot adó házat. Nem is időzött sokat, így szólt Fausthoz boldogan, ám érezte, megalázottan.

Margit: --Drágán, most mennem, kell, és sietve, hiszen bátyámat kell még eltemetnem. Ha vágysz rám, vagy csak kívánsz, üzenj s én röpülök Hozzád. Érzem, Isten rám bízott egy csodát, mit nekem teljesítenem kell egy életen át. Isten veled, és sose feledd, van, ki tégedet e világon szeret, és élete a te kezedben van letéve.—A lány felkelt az ágyról, mit nem szívesen tett, hisz még égett a vágytól, de más, mi hatalmasabb erő, családja köteléke szólította, mit el kell intéznie. Hazaszaladt, bátyja holteste már elkerült a kertből, vitték a temetőbe, a ravatalozó szentélyébe. Anyja bátyja halott testénél térdelt, ám gyászt nem lehetett arcán felfedeznie, inkább keserűséget, mi lelkét betöltötte. Margit hozzá lépett, anyja ránézett majd ráripakodott, elég keményen.

Margit anyja: --Hol voltál cafka, bátyád otthon feküdt halottan a háznak kertjében, és te, sehol sem voltál, hogy a gyász emésszen. Mit keresel itt, mert nem a gyász miatt jöttél, vagy unatkozol, és itt hajtod a napot és várod nap feljöttét. Nézd, még a sötét ünnepli a gyász színét, tehát, takarodj oda, hol idáig tengtél.—Margit nem sírt, keményen tartotta a kin, de nem értette, bátyja s anyja a feje felett, miért ítél.

Fejét lehajtva, megszégyenítve indult hazafelé, hol várta a magány s a csend mi saját életének kioltására buzdít. Amint Margit elment Fausttól, Mefisztó lépett az ágy mellé, s így szólt, nevetve, nem félve Faust haragjától.

Mefisztó: --Látod, ágyba vitted a szüzet, tehát munkámat jól végeztem. Most pedig ki az ágyból, mert várnak a kalandok, a nők, az ital, és a többi élvezeti furcsaságok. Lent várlak, hol lovaim már nyugtalanok, vágtatnának torony irányt, mutatni az ismeretlen városokban a megbújó boldogságot.—Mefisztó hangosan, nevetve ment el, és ezt Faustot roppant, bántotta, idegesítette. Szeretett volna még szerelmével kicsit együtt lenni, de nem engedte Mefisztó, kivel ördögi, pokolbéli szerződését kötötte. Lassan megmozdult, lelke viharral volt teli, bántotta a tudat, hogy szerelmét kihasználta, szerelmét elrabolta s ezzel megalázta. Ám csak ment, Mefisztó várta, élvezeteket hajhászni s büntetlenül vágyni. Tudta, ha kimegy az utcára, nincs megállás, gyógyír sincs lelke kínjára, követnie kell mit előírtak sorsára, s ezt csak az ördög tudja felhasználni saját hasznára. Ember, s érzés, ez egyet jelent e világban, hiszen ez az emberiség alapvető ténye, az emberré válásnak büszkesége.

Faust az utcán, Mefisztóval álltak a lovak mellett, Faust nézte a házat, hol neki, Margit, boldog éjszakát szerzett, míg Mefisztó idegesen várta, indulnának, valamerre a világba. Végre, beültek a kocsi belsejébe, Mefisztó nevetve és vidáman, míg Faust komoran, lelkének fájdalmával. A lovag felnyerítettek, a kocsis a lovak közé csapva, vágtatásra kényszerítve őket, és gyorsan el is hajtottak, új élet kezdetét tűzték ki végső célúknak. Faust lelke sosem gyógyult be, Margit, emléke, ki a sebeket mindig feltépte, vérezni a lelket hagyta, had emlékezzen ki a szenvedő, és szerető nőt magára hagyta. Az idő telt, rohant, nem kímélve élőt, s holtat, főleg nem azt, ki vétett élőknek, s holtaknak, Faust érezte is ezt, ám szája némán követte, az ördögi parancs szabályát. Nők, ital, zene és tánc, majd egy éven át, mi jellemezte az életet, mit Faust és ördöge követett. Egyszer Faust nem bírta tovább s így szólt Mefisztóhoz, színlelve a vidámságot, és a boldogságot.

Faust: --Mefisztó, vágyom egy kicsit haza, látogassunk el, régi otthonomba.—Mefisztó nézte, majd bólintott, s már ültek is a kocsiba, a kocsis ne sokat várakozzon. Egy napot utaztak mikorra Faust házához értek, több száz mérföldet megtéve. A ház, Faust szívét megremegtette, azonnal Margit arca jelent meg emlékezetében, lelke az utolsó együtt létet felidézte, s zokogott szinte egész énje. Mefisztó Faust lelkének változását azonnal észre vette, s ezért szótlanul elillant, hiszen az ördög nem szereti a szép és tartalmas érzelmeket. Faust nem lépte át a háznak küszöbét, lovat, kocsit hátrahagyva, sietett Margit kicsiny házához, látni a lányt, kit esztendő óta kívánt. A ház körül gaz és vad növényzetet talált, emberi életnek semmi nyomát. A szomszéd asszony lépett Fausthoz, és kíváncsian, kérdezte jövetelének okát.

Szomszéd asszony: --Ismerem ám, én magát, Faustus a doktor, kit régen láttam bizony ám. Kit is keres uraságod ezen az Istenverte elhanyagolt tanyán, biz esztendeje már, senki sem kereste őket itt ezen a portán. Gondolom, nem halotta a gyilkosnak sorsát, kit most őriznek a városi fogdán, hol ítéletet vár a bírói jognak igazságán.—A nő elhallgatott, Faust nézett maga elé némán, nem értette, mit is mondott a nő igazán.

Faust döbbenete lassan agyához ért, Lassan megértette, a gyilkosság értelem most a tét. Lassan felfogta, valami nagy tragédia történt míg ö Mefisztóval a szórakozásnak élt, de azonnal rá is tért, a nőnek már dobta is a szavak özönét.

Faust: --Mi történt e családdal, hol van Margit, e házban már se

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Faust és a viág. - © 2008 - 2025 - faust-es-a-vilag.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat